Csillagközi szökevények (1999)

Sok-sok évvel ezelőtt még tévében láttam pár részt ebből a fantasztikus sorozatból, akkoriban lenyűgözött az egyedisége. Talán még ma is előkelő helyet foglalna el az ötleteivel. Mire is gondolok? Minden valamire való science fictionben teret kap maga az űr és a történet rendelkezik legalább egy darab űrhajóval. Persze a hardcore sci-fi rajongók most biztos felhördülnek. Ha a kedves olvasó, te is ebbe a kategóriába tartozol, gondolj csak vissza, mi volt az első sci-fi élményed, ami megszerettette veled a műfajt. A legtöbb embernek véleményem szerint leginkább ez jut eszébe e zsáner nevének hallatán.

A Farscape (nálunk Csillagközi szökevények) egy ausztrál sci-fi sorozat, ami 1999-ben jelent meg és összesen négy évadot élt meg. A sorozatot a kasza után egy egész estés film zárta le. Ennél a sci-finél is adott az űr, és ami engem annak idején magával ragadott, éppen maga az űrhajó volt. Ő ugyanis egy Leviathán, élő organizmus. Mai fejjel már úgy mondanám, egy biomechanikus űrhajó. Bár őszintén szólva nem kenem-vágom a tudományos fantasztikus műveket, de még ma is kevés olyan filmet vagy könyvet ismerek, ami meglovagolta volna a genetikai, élő-űrhajó vonalat. Régről is talán csak a Babylon 5 és a Starcraft jut eszembe. Másik ötletes megoldása a beszélt nyelv kérdése. Bár ezek után még inkább zavaró, hogy az univerzumot benépesítő értelmes fajok elenyésző hányadán kívül, midnenki emberszabású. Még a növények is!

A sorozat főszereplője persze nem maga az űrhajó, ő csak egy érdekes színtere az űr-operának. A sztori már szinte a bevett klisé alapján játszódik, adott egy random kerettörténet, ami összemeséli a karaktereket, akikkel aztán szinte unalomig ismert események történnek. Ha tehát valakit nem kötnek le túlságosan az ilyen jellegű filmek, ne adj isten már látott hasonlót, akkor a sorozat nem tud újat nyújtani. Ha azonban valaki jobban el tud mélyülni a készítők által kreált világban, a harmadik évadra már kicsit összeáll egy nagyobb kerettörténet.

Ebben az elmélyülésben sajnos nem nagyon segítenek a díszletek. Annak ellenére, hogy bár nem túl fanatikus, de mégis Doctor Who rajongónak tekinthetem magam, a bábuk és a maszkok itt még számomra is durván gyerekesen hatnak. Ha valaki képben van a Ki vagy doki? modern folytatásában, talán a Slitheen epizódok szintjét tudnám említeni. A díszletek, fegyverek sokszor úgy néznek ki, mintha webshopokban vásárolt műanyag gyerekjátékok lennének. Az egész színes, fényes, mázos, gagyi hatását kelti.

A karaktereket legalább egész ötletesnek találtam. Kezdjük a főszereplővel. A történet a Földön kezdődik. John Crichton, egy földi űrhajós épp egy kísérletet végez Föld körüli pályán az mini űrsiklójával, amikor egy kis malőr következtében az univerzum egy távoli pontjára kerül. Épp egy űrcsata kellős közepébe. Nem sok kell és Moyán, az élő űrhajón találja magát egy rakás szökevénnyel a fedélzeten. Ugyan nem zökkenőmentesen, de végül összerázódik utastársaival, akik természetesen különböző bolygók és fajok szülöttei. Mivel a négy évad nagyrészét együtt töltik, érdemes őket is megismernünk: adott Ka D'Argo, a harcos Luxanok közül, aki egy bazi nagy űrkarddal császkál. Zhaan, egy Delvian papnő, aki rendkívüli empatikus képességekkel bír. A faj származása érdekes meglepetést tartogat John számára, amit csak a spoilerveszély miatt nem leplezek itt le. Rygel “király”, aki folyton a származásával és uralkodói státuszával jön. A karaktere rendkívül sok problémát okoz a történet folyamán, talán ezt ellensúlyozza külseje és viselkedése, ami inkább nevetséges, mint tiszteletre méltó. Bár majdnem mindegyik szereplő humanoid, leginkább emberre Aeryn hasonlít. Nem csoda hát, hogy talán Johnnal együtt ketten alkotják a sorozat valódi főszereplőit. Az említettek mellett egyéb karakterek és útitársak is szerepet kapnak természetesen a négy évad alatt, de azért hagyok némi felfedeznivalót is azoknak, akik meg szeretnék nézni a sorozatot.

Innentől pedig a jól megszokott szappanopera. Minden karakternek megvan a háttértörténete és célja az utazással. Egymásra vannak utalva és szépen összecsiszolódnak, kezdetben ellenségből, kényszerű utastársakká, majd barátokká. Kezdetben még az univerzum ezen a részén zsarnokoskodó békefentartók elől menekülés a céljuk, majd ahogy egyre jobban fellélegezhetnek, úgy tudják egyikük-másikuk célját teljesíteni.

Sajnos nem találtam hozzá forrást, de szinte egészen biztos vagyok benne, hogy az epizódokat nem kronológiai sorrendben vetítették. Vagy nem figyeltem eléggé, vagy olyan történeti bukfencek vannak benne, amiket csak erőltetve vagy meg nem tervezett, véletlenszerű cselekményvezetéssel lehet kimagyarázni. A színészi játék is sokszor hagy némi kívánnivalót maga után. Némely karakternél úgy éreztem, mintha a szerepek karikatúrák lennének. Talán a színészek sem tudták beleélni magukat a szerepbe. Más oldalról pedig a harmadik évadnál már néha-néha felszisszentem egyes szereplők húzásain, hihetetlen hogy képesek együtt utazni egy-egy adott jellemmel.

A sorozat ajánlásával bajban vagyok. Nem húznám azért le teljesen, mert összességében mégis csak egy ötletes, újszerű elemeket és sok lehetőséggel kecsegtető történet. Kivitelezésben azonban egy középszerű sci-fi sorozat gyenge díszlettel és maszkokkal. Én emiatt, felnőtt fejjel nem tudtam túl komolyan venni, így talán Inkább a fiatalabb korosztálynak ajánlanám.

Egyébként az ending zene a Ghost in the Shellre emlékeztet,